Néha úgy érzem, hogy manapság már egy jóízűt káromkodni sem lehet. Igaz, nem gyakran szoktam, és sokan még azt a keveset sem feltételeznék rólam, de biz' megesik. Néha, ha eldurran az agyam, és nincs kéznél egy olcsó tányér, vagy egy műanyag pohár, amit jól odavághatnék a földhöz, levezetem a feszültséget egy pár keresetlen szóval, mondattal.
/Nem kell megijedni! Nem tányércsörömpöléstől és káromkodástól hangos az otthonunk! :) /
A másik percben már meg is bánom...visszaszívom. A mai irodalom - főleg a költészet - azonban egyre inkább elveszi ezt az örömömet.
Mert mitől "jó" csúnyát mondani, káromkodni?
Naná, hogy azért, mert nem használjuk mindennapi kommunikációnkban azokat a szavakat, szókapcsolatokat. Nem illik, de inkább úgy pontos, hogy nem illett...Ma már a médiában - nem a filmekre gondolva - egy riportban simán elhangzanak vulgáris kifejezések mind a riportalany, mind a riporter részéről.
A modern költészetben pedig fénykorát éli.
Már a témaválasztás, és feldolgozás is annyira profán manapság, hogy az ötvenesévekben az utcánkban fuvarozó kocsis szóhasználata és a Kámaszutra fantáziája is elbújhat mellette. Úgy elburjánzott a vulgaritás - (a hétköznapi egymás közötti kommunikációra most nem térnék ki...) -, hogy már szégyellem, hogy nem botránkozom meg rajtuk. Sőt. Kezdek annyira immunis lenni, hogy átugrom ezeket az "illetlen" szavakat és azt nézem, keresem, hogy van-e még valami, ami egyáltalán figyelemre méltó a versben, az alkotásban. De gyakran csalódnom kell. Alíg van, ami túlmutat a közönségességen, trágárságon, s mivel egyre megszokottabbá válik, lassanként unalmasak is lesznek. Így már káromkodni sem olyan élvezet.
Valamit ki kellene már helyette találni..!
2013.06.30.
ZsZs.
