2015. febr. 4.

Szerelemtolvaj

 - átirat -

Lopni mentem hozzád, nem tűrtem fel szoknyám,
huncut szél felkapott, egy felhőn ott hagyott.
Felhő könnyeitől szoknyám térdig ázott,
nem nevettél rajtam, mindenem úgy fázott.
Tengert hívtad óvni apályra dagállyal,
nem ért az fel hozzám, kár volt a bűbájjal.
Néztem hideg arcod, homlokod ráncait,
gödrös, fényes képed mitől tud ragyogni?
Gyűrűben a gyémánt annyit dehogy érne,
mint' szívembe éjjel percre holdfény térne.
Bár lehetnék farkas, macska vagy épp puma,
szerelmes üvöltés hozzád úgy eljutna.
Nem lenne oly kínos, sarlót csentem, s vétkem,
telihold szerelmem ezüstként kimértem.


2009.10.02. -2015.02.04.
 Zsefy Zsanett

2015. jan. 31.

amint a földön, úgy a mennyben is

Jean Francois Maurice-Találkozás (La Rencontre)
Fotó származási helye: Ahol Föld és Ég összeér


a fogyó hold ma is csillagokra éhen
sziporkákat terel a végtelen égen
sarlójával néha belevág a rendbe
tudja nagyot vétett s attól elmegy kedve

az árnyakat itt lent nem hajtotta széjjel
megleshetne pedig ahogy szokta kéjjel
tisztás közepén két földre hullott csillag
velünk álmodozik mielőtt elillan

föld vállán az égbolt Isten adta ékszer
odafent sem leszünk egymásnak mi kényszer
szívdobbanásokat még együtt hangolunk
s holdba kapaszkodva a mennyben landolunk



2015.01.31.
Zsefy Zsanett

2015. jan. 14.

De bocsásd meg a mi vétkeinket

Az én Drága Édesanyám (Anna), az én Őrangyalom már 1999. január 15. óta fentről vigyáz rám. :((((
Ma 2015. január 14.én - utánament az én Drága Nagynéném (Anna), az én Nusikám, szinte második anyukám is. :(((

Amíg néném szoknyájába bújtam
drága anyám harcban állt a kórral,
tette értem, voltam szeme fénye,
nem értettem, hogy ugyan mi végre
nincs mellettem, akit úgy imádnék,
isten adta legszebbik ajándék.
Ki ringatott - nem emlékszem arra -,
szülőanyám, mondták, az Etuska,
mégis más 'ki fejem simogatta,
nádfedeles magányom oszlatta.
Három év mi pihent gyermekvállon,
nem sejtettem, mért nem engem ápol.
Kórteremből menve visszanézett,
hogy másért sírtam, könnye előtévedt.
***
Most itt állok. Szemed hályogában
régi emlék sejlik bánat-ágyban.
Szívem hasad utolsó szavadtól:
bocsáss meg, ha nem adtam magamból.
***
Odakint a fagyos szél feléledt,
úgy tombolt, hogy csontjaimba égett,
lábam roggyant, egy pad nagyon vonzott,
fülemben, hogy ráztak egy kolompot.

***
Másnap délben kezemben az inge,
rajta vérfolt, még az is áldott dísze.
Hogy káromoltam akkor a jó istent!
 ...de  bocsásd meg  a mi vétkeinket!



2011. március 11.
Zsefy Zsanett

Írtam Drága Édesanyám (Anna) halálára - 1999.január 15. - és Drága Nagynéném (Anna) - 2015.január 14. - távozására itt is megosztottam.... frown emoticon 
*
(Valahogy a blogjaimból kimaradt...)

2015. jan. 13.

Békétlenek -2.

"Békétlenek" c. versem újabb verziója:

(Ki lenget már fehér zászlót?) 


Kétrét görnyedt hétköznapok bordái között 
visszhangzik a szó. 
Az együttélés lövészárkaiban, 
hol a fegyverszünet ismeretlen, 
a csend fogott elsőként golyót. 

Gellert kapott minden hozzád címzett. 
A kommunikáció értelme az összes szinten 
elhanyagolható. 
Elbeszélünk egymás mellett. 

Kalapemelés helyett inkább elhajítjuk azt. 
A szembogarakba is vért látunk, 
miközben a homlokokon verődik vissza a fény. 
Mögötte tovább mélyül a sötét. 

A gyűlölet féreglyukaiban burokban születik 
az új élet. Fekete magzatmáza védi, 
hogy meg ne fertőzze valami emberi. 
Így biztosítva be magát egy eleve más világnak. 
Mellét veri, hogy ő soha nem hátrálna, 
majd titokban bekéredzkedik a másvilágba. 
(De a pokolba sem jár ingyen ampulla.) 


átirat: 2015.01.13.
(eredeti:2014.05.12.)
Zsefy Zsanett


szép korban szépkorban - 2.

2012.11.24-i versem átirata



szombat este van és megint épp úgy állok
ahogy a jegenyék őrzik őszi árkot
útszéli fákon már nem csüngenek tincsek
kopasz fejükről téphetem a nincset

üres a szekrényem zaciban a rongyom
fiamhoz ebédre viszem korgó gyomrom 
sorsjegyből kínomban lekapartam százat
ezt persze megbántam még sincsen alázat

rímre se telik már a hiány befalta
zsigerből tapos rám éltem minden napja
könyv vagyok vagy pár lap sorsokból lefűzve
kevés a (te) szavad hogy éhségem elűzze

hétfőtől szombatig valahogy kihúzom
ha marad nyugdíjam nyugtatóba fojtom
pőrén maradt testem -  ahogy Isten adta -
vasárnap vasággyal rakhatod a napra


2012.-2015.02.03.
Zsefy Zsanett

Zeneajánlóm: Jegy a Mennybe 
https://youtu.be/3zte4CdqJo0

2015. jan. 7.

a huszonegyedik század

---átirat---


eljött az ő ideje 
és akkor letörölte a könnyeit 
keményítőbe mártott szívét 
kitette száradni
mellkasában mégsem  érzett ürességet
a világ is üres volt 
már semmi köze sincs hozzá a szívnek

a tőzsdéhez nem értett de biztos volt benne 
hogy a szeretet árfolyama nem miatta zuhant
régóta leszállóágban volt

a lelketlenség csúcsokat döngetett

archaizált fogalom lett az otthonmeleg
csak egyesek ismerik de azok vérszemet kaptak
pedig a szemükön egyre vastagabb a hályog
mégis a többséget hiszik vaknak
a többség meg azt hogy ez 
csak egy rossz álom


2015.01.07. - 2015.03.07.
Zsefy Zsanett

2015. jan. 2.

Talán együtt



  - Egy ismerős! - rémlett fel benne, s az elmúlt hónapokban belé rögzült, szinte ösztönös mozdulattal leszegte a fejét. Remélem nem ismert meg - gondolta, bár ő nagyon jól ismerte, hiszen még annak idején segített neki bekerülni a céghez. Nem mintha valami vezető lett volna, de voltak ismerősei. Elmondta nekik, hogy nehéz sorsú szegény, két gyerekkel, még több hitellel, jó munkaerő, csak hát utolérte a leépítés.
Akkor nagyon hálás volt neki ez az ember. Valahányszor összefutottak mindig emlegette, hogy az Isten fizesse meg a jóságát.
Hm. Hát eddig még nem sokat látott a fizetségből. Mostanában pedig egyre jobban ráférne! Ha egyáltalán van Isten. Ahogy a málladozó cipőjét nézegette a lábán egyre inkább nem hitt benne.
Az utca túloldalán rongyokba burkolózott, részeg alakok próbálták a nyomor újságját az autósokra rátukmálni. Azok meg mereven, maguk elé nézve várták, hogy zöldre váltson a lámpa. Az is lehet, hogy a csontig hatoló hideg miatt nem húzták le az ablakot, hogy pár forintért cserébe elvegyék, s olvasatlanul kidobják a lapot. 
Ő is szokott újságozni, de már egyre kevesebbszer.
Szégyellte, hogy elutasítják. Pedig nem részeges. Bár ilyen hidegben  néha ő is meg-megivott egy decit.
Igaz, a kabátja koszosan, szakadtan ölelte át éhes testét. Fürödni se mindennap tud. De nem is mer menni. Most legalább megint van kabátja. Igaz szakadt, koszos, de kabát. Úgy egy hónapig csak nyűtt pulóverben didergett hol itt - hol ott, mert a hajléktalan szállón a jó kis dzsekijét ellopták. Alig egy hétig hordta. Egy járókelő szánta meg, s hozott neki kabátot, ezt-azt. A cipő még otthonról való.

Otthon. Lassan nem érez semmit, ha ezt kimondja. Pedig úgy egy éve még volt otthona, családja, munkája, pénze. Lehet, hogy a fontossági sorrendet felcserélte? Az asszonynak a pénz volt mindig az első. Meg a ház, amit még a gyerek megszületése előtt kaptak az apósától.
Legalábbis ő azt hitte, hogy együtt kapták. De a válásnál felvilágosították, hogy mi az övé és mi az a semmi, amit a házasságba hozott. Azt nem emlegette senki, hogy mennyit dolgozott, két állása volt, mellette kertet túrt, csak azért, hogy a kis felesége minden idejét a kislányukra fordíthassa. Persze, hogy nem csak a család hibája, hogy idekerült. Igaz az utóbbi időben sokat veszekedett az asszonnyal, de egyre kevésbé bírta az örökös hajszát. Kevesebbet nem mert vállalni, hiszen hozzászoktak  a jóhoz, na meg volt hitelük is rendesen.

Talán ha előző este nem iszik annyit!? Ami nem is volt olyan sok, csak aki ritkán iszik, mint ő is, annak a kicsi is hamar megárt.
Talán, ha azon a reggelen másnaposan nem megy be dolgozni, akkor nem rúgják ki. Akkor nem vesznek úgy össze az asszonnyal, hogy arcul üti, és akkor talán nem kerül sor válásra.
 Talán. Talán. Talán.

A szél bebújt a kabátja belsejébe, hiába húzta szorosra magán. Egyre jobban fázott, s az éhség is gyötörte. El kellene menni a szállóra - gondolta a hidegtől tompult aggyal. Az is jó volna, ha ma megint hoznának egy kis otthoni maradékot, mert időnként szoktak! Az abc-be sok vásárló járt, akik hónapok óta kerülgették az épület melletti beugróban meghúzódó hajléktalanokat. Őt is.
Neki olykor szerencséje volt, mert néha kaját is kapott. Ha nem, akkor jobbára éhezett. S a hidegtől fázott. Még nem szokott eléggé rá az alkoholra.
Még tudott szégyenkezni. A gyerekére is csak szégyenérzettel gondolt. Pedig lehet nem csak ő a bűnös, hogy apa nélkül nő fel.

Éhesen átvágott a túloldalra, ahol büdösen az olcsó bortól, félig kómásan tántorogtak a sorstársai. Megállt mellettük.
- Hát ilyen vagyok? Ilyen leszek?
Ahogy körbenézett látta, hogy a járókelők nagy ívben kerülik ki őket. Mint a leprásokat.
- Ez maradt? Család, munka, otthon már mind-mind elérhetetlen?
Munka nélkül nincs pénze fedélre a feje fölé. Ha nincs lakás munkát se kap. Segítséget ugyan kitől várhatna ő, a hajléktalan? A volt ismerősök, barátok mind elfordultak tőle, meg nem is menne senki nyakára..
De a kislánya! Őt sem látja ezután! Az asszony a válóper után megmondta, hogy nem érdekli mi van a láthatásban, ő egy szerencsétlen hajléktalant nem enged be a házába. Ha nem láthatja a kislányát, akkor meg minek ez a nyomorult élet?
 Összefagyott lábakkal komótosan elindult a közeli állomás felé.
Egy szemetesből egy kissé penészes kenyér villant elő, ahogy elhaladt mellette. Utánanyúlt. Majd ugyanolyan lassan visszatette.
Minek? Arra a kis időre?
* 
A kutya  napok óta ült a téren  a bolt előtt. Látszott rajta, hogy valamikor gyönyörű lehetett, de most csapzott bundájával, kiálló bordáival, és szerencsétlenségére nagy méretével sokakat megrémített az arra járók közül.
Voltak azért jószívű emberek is, akik hoztak időnként némi maradékot neki, sőt egy nénike még friss vizet is egy kis műanyag dobozban. De a boltosok  nem örültek ennyire. Rá-ráförmedtek, hogy takarodjon, s olyankor arrébb is ment. De nem mehetett el, hiszen a gazdáját itt látta utoljára amikor ráparancsolt, hogy vársz, s ő azóta vár.

Pedig milyen jó volt autókázni. Először életében. Addig a gazdasszony sohase engedte, hogy beszálljon, mert összeszőröz mindent.
Végül mégis utazhatott.
Igaz előtte csak úgy szeretetből megnyalta annak az illatos kis babának a pofiját. Mire valami olyat kiabáltak, hogy "vidd innen ezt a dögöt ahova akarod! Nem betegíti meg nekem a gyerekem!"
Meg valami ilyesmit, hogy "Takarodj innen!".

Ezt a gazdájától is hallotta néha, ha valami csínyt követett el, de az nem bántotta úgy a fülét. A gazdája mindig jó volt hozzá. Adott enni, megsimogatta, dobált neki labdát is.
Csak olyankor hanyagolta el egy kis időre, mikor a gazdasszonya rákiabált:
"Mikor tökíted el végre  azt a büdös kutyát?!"
Nem értette miért lenne ő büdös, hiszen nyáron volt fürösztve is. Őt nem érdekli, hogy mikor fürdött a gazdája. Neki úgy jó, ahogy van.

Most meg itt újra kiabálnak rá. Pedig ő nem bánt senkit.
Még az éhség sem olyan rossz, hiszen egyszer csak visszajön a gazdája, s minden megy tovább.
Ekkor egy sörös üveg repült el a feje mellett. Felugrott, s elindult az utcán lefelé.
- Majd, ha besötétedik visszatér - gondolta magában. Addig úgyis csak a dülöngélő emberek szitkozódását hallgathatná.
Csak úgy ment a feje után. A gazdája szagát már nem érezte  az aszfalton, és az utca végén házakat sem látott. Majd hirtelen valami kemény, hideg, végtelenbe futó kígyópár került az útjába.
Felcsillant a szemében a remény, s egyre jegesebb bundája alatt a szíve vadul kezdett kalapálni. Ahol addig élt ott is volt ilyen kígyópár az úton, csak azt nem értette, hogy most a házak hogy tűntek el két oldalról. Azért csak ment tovább, összefagyva, egyre éhesebben. Reménykedve.
Nem is tudta szegény, milyen szerencséje volt, hogy otthagyta a bolt előtti kis parkot, és nekivágott a nagy semminek.
A bolt - ami valójában kocsma volt - tulajdonosa  ugyanis  telefonált a sintérnek, mert a kutya miatt féltek a részegek bemenni a kocsmába. Ha a sintér elvinné, akkor neki vége lenne, és "örülhetne", ha tisztességgel csak elaltatnák. Van ahol sokkal kegyetlenebbül bánnak el velük.
*
Az ember a sínekhez ért. Eszébe jutott, hogy pár hónappal ezelőtt - éppen itt - elgázolt a vonat  egy hajléktalant. Nem ismerte közelebbről. Nem lehetett több huszonhatnál. Részegen sose látta. Csak üldögélt a házak mögötti lépcsőkön, vagy botjára támaszkodva rótta az utcákat. Azt mondták, hogy elfagytak a lábujjai. Nem beszélt. Olyan magának való, magába zárkózó volt. Aztán megtette.
Neki már mindegy, hogy fúj vagy esik, nem érdekli,  ki mit mond, vagy gondol róla, nem fáj a szíve egy kis megértés, szeretet után.
- Igen - szögezte le magában. Neki már jó. Talán így lenne a legjobb!
Nem is ment tovább, s ahogy meg-meglehelte gémberedett ujjait, azzal biztatta magát, hogy neki sem kell sokáig fázni.

Ahogy várta a vonatot a sínek között botorkáló kutyára lett figyelmes.
- Szegény kutya! Biztosan ő is fázik.
Odafüttyentett neki. A kutya úgy ötven méterre lehetett, amikor megfordult a hangra. Állt esetlenül, tétován.
- Na! Mi lesz? Gyere ide!
A kutya lassan, gyanakodva közeledett.
Leguggolt elé, s kezét, mintha kenyeret tartana, a kutya felé nyújtotta.
Az erőt vett magán, s odaóvakodott hozzá.
- Te szegény! - mondta halkan, és megsimogatta a kutya fejét.
A téli fagy mélyen befészkelte magát a kutya bundájába. Ahogy végigsimított rajta a keze, szinte ráfagyott a csomókba állt szőrre.
Végig dörzsölte a hátát, hogy egy kicsit felmelegítse. A kutya hálás pillantása találkozott az övével. 
Lassan megfordult. Arra, amerről jött. Lenézett a kutyára, s csendesen odaszólt:
- Na, gyere! Talán még megvan az a kicsit penészes kenyér. Ma elég lesz kettőnknek.

*
Legyen szemed, hogy meglásd,
füled, hogy meghalld,
szád hogy szóra nyíljon,
kezed, hogy megtehesd,
s szíved, hogy észrevedd!

Zsefy

*

2009.08.10.-2015.01.02.
Zsefy Zsanett


2014. dec. 31.

Szívburokban

Évfordulóra...1972.01.15.



Én oktalan beloptalak,
s most itt dobogsz e szűk keretben,
azt hitted tán, eloldalak,
hogy aztán ismét bűnbe eshess?
Az angyalok nem járnak gyalog,
létra se fut fel az égbe,
földről nézve ott minden ragyog,
ki tudja, mi megy mégis végbe.
Két lábon itt biztosan állsz,
ha meginogsz se leszel gyáva,
amíg nálam támaszt találsz
ne vágyódj el más világba.


2014.01.15.-2014.12.31.-2016.01.15.
Zsefy Zsanett
*
(Az első két sor egy régi versemből idézve..)

2014. dec. 30.

SZÍVZÁRVÁNY

...átirat...      Zeneajánlóm: http://youtu.be/ZnrZkPGroug

Kényszer-e, hogy part folyókat tartson,
megszelídítsen tengerárt, dagályt,
vagy a víz áll örök' tettre készen,
ne lépje túl a föld-szabta határt?

Ládikában megfér rút és szép is,
bár másként csillan rajtuk már a szem,
másnak kincs az arany, zafír, gyémánt,
nekem hamis gyöngyöt dajkál a kezem.

Én nem cserélném talmi csillogását,
úgy hozzám nőtt, akár a gyökerek,
ha nem lesz gyönggyé porszem kagyló nászán,
azért villan néha még a képzelet.

*

Az idő úr, mit elménk emelt trónra,
nélküle nincs jövő, vakfolt csak a múlt.
Sokat ígér és ugyan mire futja?
Lassan felemészt, mint dögöket a kút.

*

Nincs újrakezdés. Hiába jön tavasz,
a régi törzsből hajt ki újabb ág.
Mégis szép, hisz lombjai közt fakad 
madárdalban új szenvedély és vágy.


2014.12.30.
Zsefy Zsanett
*
(Eredeti: 2011.11.06. 
http://seholsincsvilag.blogspot.hu/2011/11/szivzarvany.html )

2014. dec. 23.

Örökkön

2010-es fotóm alá

Hadd maradjak még ilyennek,
ahol az ég kékre festett.
Földi színben pompázónak,
maradjak meg versben, szóban.
Hadd maradjak jónak, szépnek,
- mind ami fáj, felejtsd végleg -,
leheletnyi ékezetnek
abban, ahogy élek benned.



2014.12.23.-2016.07.06.
Zsefy Zsanett
Boldog Karácsonyt!

2014. dec. 21.

Karácsonyi álmok (2)

...egy régi versem...átsimítva.

Mikor a sóhaj is ráfagy a létre,
utcasarki lámpa vibráló fénye
melengeti csak a fázós lelkeket,
betonfal tövén kuporgó testeket.
Álmukban ők újból szelíd gyermekek,
kiket nem ver apjuk, s anyjuk is szeret,
nem köpnek rájuk és el sem kerülik,
a világból júdásként ki nem vetik.
Bár volt múltjuk, a jelent ma álmodják,
életükben itt csak földi pokol jár, 
gyakran semmin múlt, hogy senkik legyenek,
- a jövő se lesz több, inkább kevesebb -.
Nekik a Karácsony sem nyújthat vigaszt,
elítéli őket sok igaz, mint gazt.

Hogy a helyükben te soha sem lehetsz,

elhiszed, mint mi, ostoba emberek. 




2011.12.04.-2014.12.21.
Zsefy Zsanett

2014. dec. 11.

Képzelt riport egy magyar toronytalálkozóról

(Egy elmaradt találkozó apropóján...egy régebbi agymenésem...)

Ismét Toronytalálkozó lesz tavasszal, valahol, Magyarországon.
Étellel, itallal, sok verssel, prózával, és így még több kellemes perccel fűszerezve. 

De ezek nem hirtelen improvizációk lesznek. Nagyon is komoly próbák előzik meg ezeket a találkozókat. Igaz a próbahelyiség - ugyanúgy, mint maga a próba - is csak a képzeletemben létezik..az én kicsit influenzától lázas agyamban, de azért érdemes bekukkantani, hogy hogyan is zajlik le mindez.

Az előre beküldött anyagot már minden szereplő ismeri. Kitéve-betéve 
tudja. Így van, aki kiteszi az asztalra, van aki inkább beteszi a kabátja, 
vagy nadrágja zsebébe.

A próbahelyiség is csak próba-helyiség..egyáltalán nem olyan, mint ahol a 
tali megrendezésre kerül..de a helyiséget is csak ki kell valahol 
próbálni.

A történéseket az alábbiakban egy képzelt riportban szándékozom megosztani monitorfüggő kedves és kedveszegett Sors+Társaimmal.

Kedves Monitorszemlélőim! 

Itt vagyunk a kis pinceklubban, ahol éppen a tavaszi találkozóra készülődnek a Tornyosok.
A tudatosan rosszul megvilágított - nehogy azt gondolják, hogy a kultúra 
terjesztéséhez lámpás kell  - helyiség egyik sarkában éppen egy robusztus 
alak pattog egyhelyben, s képzeletbeli ellenségét püföli teljes erőből. A 
mi Vezérünk, Attilánk edz a következő verséhez. A festményeit  -  nagyon 
tudatosan - addig Sanyi bára bízta. Gondolva arra, hogyha a képek igen, a 
stílusok mégsem keverednek el.

Míg a Főszerki a kondícióját igyekszik csúcsra fejleszteni, időnként egy-egy 
boéres abszurd vágja ketté Attila homokzsákját. Amolyan homokszempergető pillantások kíséretében. A kiürült zsák újratöltése így a próbának egyik színfoltjává - homokszín foltjává - válik. Ki kézzel, ki sebbel és - lapát híján - néha lobbal kanalazza fel a földre szóródott homokot.

A kiszakadt zsákkal egyik Péterünk, - na nem Boér, az már abszurd lenne, hanem - a kis cserfes Erikánk indul el a foltját megtalálni. Sajnos a pincében klausztrofóbiássá vált pici pacija a helyiség jobb első sarkában mindig megbokrosodik, így csak jár körbe-körbe, míg észbe kap, és megy amerre Elszöktek a "Hintalovak".

Szerencsénkre Rikánk - pacija hátáról is - talpra esik, így azt a néhány csiga-bigát amit esés közben nem nyom szét a talpa, hipp-hopp befogja a csigahintójába, hogy azon száguldhasson csigatempóban a csigavárba néhány zsák a foltjáért. 

Egyik-másik zsák meg is találja a foltját, de még nagyobb az öröm amikor megtalálják Mityka "Cinegefolt"-ját. Röpülnek is vissza, igaz nem Pegazus hátán, hanem a "Kóborló" nyergében.
Közben Boér Péterünket körbe kapják a hölgyek, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen "Mindenki szerette". 

Ezt persze Bátai Tiborunk már csak nem hagyhatja szó nélkül! Egyet-kettőt 
csavarint hosszú varkocsán, és tőle megszokott többszörösen összecsavarodott mondatával megjegyzi, hogy: szerette!

Jajjj! 
Ez már Horváth Ilcsinek is sok(k), hát "Not alone" felkiáltással gyorsan ő is csatlakozik a hölgykoszorúhoz.
De addigra Péterünk már alig látszik ki a szeretetkenetet osztogató női kezek és egyéb versrészletek alól, de hősiesen küzd. Saját kútfőjébe ebben a kényes szituban nem akar csak úgy, a'la natur benyúlni.. de amikor Fitó Icus vadiúj gyermekkori történetébe éppen az ő gyomrán állva készül belefogni, mindjárt Vajk híres mondását kapja elő a farzsebéből: "Vótam mán én"..!
De csak idáig jut szegény feje, mert Vandra Attila kisregényének 20 fejezete fejen találja..és még erre jön az "Epilogus".. bónusznak.

Hajjaj!
 Szívesen folytatnám, de most böktek meg a fészbukon, hogy itt a reklám helye..hát vissza kell bökjem, és át kell adjam valamelyik emésztést serkentő csodaszernek a következő soraimnak a helyét. 

Örülök hogy néhány pillanatra betekinthettem eme összekovácsolódott kis csapat szögbelövési kísérletébe, mert az volt ez a próba. Kísérlet a javából,  
sok-sok szöggel. 
Azóta is próbálom minden egyes darabját kihúzgálni. De hiába, mert tényleg szöget ütött a fejembe, hogy így is lehet..
Baráti hangulatban.
...hát úgy legyen!

Mindenkinek kellemes estet! 



2012.02.21.

Zsefy Zsanett

2014. dec. 3.

csillagokat fésülő


nem tudom láttad-e amikor

holdtükrében csillagokat fésült az éjjel
tejút kócait bogozva rendet rakott 
álmaink között és a felénk száguldó 
meteorokra álmodozva kapaszkodó 
gondolataink egy pillanatra fellobbanva 
úgy hamvadtak el hogy a felejtés 
szögesdrótjai mögött a teljesíthetetlenek 
gödre örökre bezárta


nem tudom érezted-e már

hogy egyre távolabbi lett a közel
és a közeliben észre sem vetted 
hogy benne a távol mert a kettő 
úgy olvadt össze ismeretlenként 
hogy nem hitted el mindegyik 
bennünk lángol amikor végre 
belebizsergett a bőröd is
a felismerésbe hogy csak rajtad 
múlik üstökös vágyaid eléred-e

akár elhagytad akár felemelted 
mindegyik kihűlt kő lett nélkülem


2014.12.03.
ZSefy Zsanett

2014. dec. 2.

A legszebb Karácsony


...hogy itt is meglegyen...

  Arra ébredt, hogy nagyon fázik. A szobában teljes volt a sötétség, s anyáék ágya felől sem hallotta a megnyugtató szuszogást. A vécébe is ki kellett volna mennie, de náluk az egy szoba-konyhás lakásban még az nem volt bent. Az udvarihoz pedig félt kimenni.  A konyha volt az előszoba, étkező, spájz, fürdőszoba is egyben. A szoba pedig a szülők hálója, a nappali és a gyerekszoba. Ez utóbbi nem zavarta Zsófit annyira, mint a benti vécé és fürdőszoba hiánya.

Főleg télen volt kint szörnyű a hidegben, sötétben. Ilyenkor mindig felköltötte anyut.

Most is szólongatta, de nem válaszolt senki. Nem nagyon akarózott a melegnek nagyon nem nevezhető dunna alól kibújnia. Hiába tett takarót a díványra a lepedő alá is az édesanyja, s takarta be minden este a kis dunnára tett nyuszi bundával is. Zsófi hajnal felé már majdhogynem vacogott. A vaskályha melege ekkorra már a feledés homályába veszett. A konyha meg még csak rontott a helyzeten. Ott csak sparhelt volt, amibe csak főzéskor, sütéskor gyújtottak be. Drága volt a tüzelő, spórolni kellett vele. Így éjszakára olyan volt, mint egy jégverem, s csak hűtötte a szoba falát.

Zsófi a félelemtől és hidegtől vacogva kotorta elő a félcipőjét, és vette magára a mindenes szerepet betöltő nyúlbundáját. Az oviban középső csoportos volt, de már a kiscsoportban is ezt hordta. Bizony kicsit már kinőtte, de nem vált volna meg tőle az istennek sem. Úgy simogatta, mintha nyuszit simogatna. Az ő képzeletében az is volt. Sokszor beszélt hozzá gondolatban, s megkérte, hogy ne haragudjon, amiért bunda lett belőle. Azt is megígérte, hogy nagyon vigyáz rá, s nem adja oda senkinek. Nem is adta, de hogy évekkel később hova lett az örök rejtély maradt.

A szobából, ahogy kibotorkált a jéghideg konyhába már annyira átfázott, hogy az udvarra kilépve már nem is a hidegtől, mint inkább a félelemtől reszketett. Az udvari vécéhez egy hatalmas, és öreg diófa mellett kellett volna elmennie. De olyan vastag volt a törzse, hogy mögötte akárki, akármi elbújhatott.

Ez viszont valósággal ledermesztette, s egy pár pillanatig moccanni sem tudott. A rémületből ismerős hangok térítették magához. A házuk végéből, a pince lejáró felől, mintha nevetést hallott volna. Épp olyan göndör kacaj volt, mint az édesanyjáé.

Apu mindig viccelődött vele, csakhogy hallja a nevetését.

Imádni való volt az édesanyja ilyenkor.

Elfeledve fontosnak vélt úti célját, csúszkálva elindult a ház mellett a frissen hullt hótakarón a pince irányába.

A pinceajtó nem volt kilincsre zárva, s szerencsésen be tudott menni, anélkül, hogy a kicsit korhadt ajtó megreccsent volna. Az ajtótól jó pár lépcső vezetett le a pincébe, ahová a villany nem volt bevezetve. Most mégis olyan fényben vibrált, mintha a mennyországba érkezett volna. A lába a földbe gyökerezett, s nem tudott, vagy nem is akart tovább menni. Állt az ajtóban, az L alakú pince lépcső felőli végében feltáruló látvány bűvöletében.

A petróleumlámpa fénye eltörpült a gyertyafényben úszó csillogó karácsonyfa mellett.
Zsófi a csodálkozástól és az örömtől kis híján felvisított. De idejében visszafogta magát, s csak nézte álmai karácsonyfáját, mellette édesanyját, édesapját, ahogy az angyalhajjal tüsténkedtek még a fa körül.

A fa csúcsán gyönyörű fehéren szikrázó csillag díszlett. Olyan volt, mintha porcukorba mártották volna, s milliónyi kis csillag fénye szabadult volna ki belőle.

Ilyen tündéri fényben ragyogtak a kis angyalkák is a fa ágain. Ezüst és aranyporba mártott diók pompáztak mindenütt . A szaloncukorkák is csábító ezüst és arany köntösben kellették magukat. S az angyalhaj! Az volt Zsófinak a legnagyobb gyönyörűség. Mintha a fa maga is egy angyal lett volna, akit a selymesen csillogó haja fényesen borított be egészen a talpáig.

A szaloncukrok között a kedvence, a hófehér habkarikák kellették magukat. Mézeskalács figurákkal tarkítva az egész fa olyan meseszép volt, hogy Zsófi el is feledkezett róla, hogy bármikor megláthatják.

Akkor eszmélt csak fel a káprázatból, amikor ismét meghallotta a szülei hangját:
- Na, mit gondolsz Nyuszikám –- így szólították mindig anyut, mert olyan édes volt, mint egy kis nyuszi - tetszeni fog neki?

- Szerintem csodaszépre sikerült. El is olthatjuk a gyertyákat, s vigyük fel rögtön! Csak fel ne ébredjen, amíg fel nem állítottuk a szobában!

- Majd nagyon óvatosak leszünk- hallotta apa hangját, s azzal egy időben a gyertyák fényei kezdtek kihunyni.

- Jaj, csak észre ne vegyenek! - ijedt meg Zsófi, s hirtelen sarkon fordult, s elindult a ház mellett, a sötétben, vissza a lakásba.

Kapkodva levette a félcipőjét, bebújt a dunna alá. Már éppen ideje volt, mert csontig átfagyott. Alig nyugodott meg, amikor a széken meglátta a kis bundát. – Hű, ha ezt anyuék észrevennék, biztosan rájönnének, hogy fent voltam!

Újra kikászálódott a meleg takaró alól, s a hideg padlón visszament a kis bundáért. Ráterítette a dunnára, majd visszabújt, s azon kezdett töprengeni, hogy most mit csináljon?

Ha elmondja, mit látott, akkor elrontja anyáék örömét, akik azt hiszik, hogy hisz a Jézuskában.

Hát, ami azt illeti eddig hitt is.

Ha pedig hallgat, és kiderül egyszer, akkor apa nagyon dühös lesz, hogy elhallgatott valamit…

De az is lehet, hogy ez nem számít bűnnek…Hiszen csak az örömüket akarja meghagyni.

Végül is nem hazudik, csak ahogy anyuék nem mondták el, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, úgy ő sem mondja el, hogy tudja.

Gyanús is volt neki, hogy hogyan fér be az a hatalmas, feldíszített fa az ablakon, és miért nem ébred fel senki, pedig kis csengők is vannak rajta…Most már legalább tudja!

A konyhaajtó közben megcsikordult. Zsófi behunyta a szemét, s izgatottan tettette a mélyen alvót.

Hallotta, ahogy surrognak a fa ágai, a díszek, a sárga kis csengők halk csilingelését, ahogy az ajtón beügyeskedtek vele a szülei. Kis szöszmötölés a kerek asztal körül, sutyorgás, majd a gyufa jól ismert sercenése tudatta Zsófival, hogy eljött az idő.

Pár pillanat múlva már becsukott szemmel is érzékelte, hogy világos lett a szobában. Ekkor meghallotta édesanyja gyönyörűséges hangját, ahogy elkezdte énekelni a „Mennyből az angyal”-t.

Kinyitotta a szemét, s a kopott kis szoba helyett egy csodálatos termet látott, álmai karácsonyfájával.

Látta apját, arcán azzal a kedves, védelmező és magabiztos mosollyal, édesanyját, akin az a fényes szatén pongyola volt, - azokkal az imádni való virágokkal - amire Zsófi is mindig vágyott. Még a kabát sem csúfította el, amit anya magára kapott, hogy ne fázzon a hajnali hidegben.

Kipattant az ágyból, s úgy mezítláb, egy szál kis hálóingben apa, majd anya nyakába ugrott.

Közben az örömtől el-elsikította magát.

Ragyogott, táncolt a fa körül, és olyan boldog volt, hogy eszébe sem jutott, hogy náluk ennyi az ajándék. Miért is jutott volna eszébe?

Odavarázsolták neki a csillogó mesebeli fát, ami abban a nehéz világban valóban igazi varázslásnak számított. És ragyogott mindenki az örömtől. Ennél többre ki vágyott volna?

Szülei boldogan nézték, ahogy Zsófi itt is, ott is kezébe fogja a díszeket, megsimogatja az angyalhajat, ami azután tudja, hogy órákig szúrni fogja és viszket majd tőle, de nem baj! Most az sem érdekli. Azután áhítattal ettek néhány szem szaloncukrot, amit igazából egyikőjük sem szeretett, de hozzá tartozott a karácsony rítusához. A habkarikák - azok mások! Azok már ízlettek! Anya sütötte, ki tudja mikor, hogy még észre sem vette?

Közben úgy elszaladt az idő, hogy az ablakon egyre több fény lopakodott be a szobába. Éppen akkor, amikorra már mind elálmosodtak az éjszakai tüsténkedéstől.

Anyával még kiszaladtak az udvarra, mert ami az izgalomtól magától elmúlt, most ismét sürgetőre fordult. Azután, ahogy visszajöttek az udvarról hármasban eloltották a gyertyákat. Zsófinak pedig megígérték, hogy minden este, ahogy besötétedik, újra meggyújtják őket. Ez megnyugvással töltötte el, s az izgalmaktól, a nagy kalandtól elfáradva pillanatok alatt elaludt, hogy álmában még tovább szőhesse ábrándjait álmai fenyőfájáról.



Három év is eltelt, - már egy összkomfortos lakásban éltek - amikor Zsófi elhatározta, hogy felfedi titkát a szüleinek.
Ott is volt pince, ahol a karácsonyfát nagy titokban díszítették anyáék, s ott sem volt melegebb azokon az éjszakákon, mint a régi szoba-konyhásban. Megsajnálta őket, hogy miatta a dermesztő hidegben fagyoskodva készülnek meglepni őt, mikor a lakásban is megtehetnék. Hármasban.

Amikor elmesélte a szüleinek, hogy mióta tudja a titkot, igazi meglepetés tükröződött az arcukon, de haragnak semmi jele nem volt látható. Csak egymásra néztek, s nevetve megkérdezték, hogy miért nem árulta el, hogy tudja, nem a Jézuska hozza a fát?

- Miért? Hogy én se rontsam el a ti örömötöket…


Már azóta ötvenöt év is eltelt.

Mégis minden évben eszébe jut az a karácsony. Mindegy, hogy már ajándékra is bővebben telik, mindegy, hogy ma már több szoba van, s ott mindig van meleg…

Az a karácsony akkor is álmai karácsonya marad. 



(2011.)
Zsefy Zsanett

Anyám, s Apám titka - 1955 Karácsonya


Már kopott bennem, mégis fel-felsejlik
a szívkapuban ácsorgó varázs.
Oly halkan csendül az a kis csengettyű,
nem is hallja rajtam kívül más.
Úgy beengedném újra, ha itt járna,
dobbanásnyit lüktessen belém
egy halk nevetés és a benne csengő 
karácsonyi ének, ők és én.

A pince mélyén ketten sürgölődtek, 
angyalok voltak, ma csillagok.
Hogy ragyogtak a díszek és a csendre
az angyalhaj selymesen ráomolt.
A gyertyafényben ahogy ott időztek
szárnyaikon pihent a jövő(m).
Míg lestem őket mentséget kerestem,
nem én, de ők voltak cselszövők.


2014.12.02.
Zsefy Zsanett
*
Fotó: Dehír oldaláról

2014. nov. 25.

Hangulatfoszlányok

Most került elő egy régebbi blogomból...

hangulatfoszlányok kúsztak át a szobán
fénytörések rondója kísérte
kint az éledő hajnalparázs az éjszakát
kócos hajkoronájával megigézte
az eltitkolt vágyak álomcsipkéit
asztalára rendezte a múlt idő
a párnáról szelíden hagyta elsodorni
felsejlő emlékeit mint egy gyönge nő
az éj baritonjával versenyt dalolt
a korán ébredő kíváncsiság
rigó füttyétől elvarázsolt kert lett
a homlokba ékelt lidércnyomás 



2009.12.05.

Zsefy Zsanett

2014. nov. 22.

már soha másképp

...versciklus...



ÁLMODOZÓ














ezerszer is elátkoztalak 
és ezerszer öntöttem szoborba   
arcodat 

körbecipeltem akár egy trófeát 
a tökéletest 
a bronzból elevent 

csak lélegzetvételkor éreztem 
néha hogy gipszporral lett tele 
a tüdőm s szemem előtt táncol 
felkavarva 
pedig vihart sem keltettem 

*
azt hittem tökéletest alkottam 
elfelejtettem hogy én is csupán 
újraélesztett szikra vagyok 
szunnyadó tűzből mentettek 
ördögökkel szövetkezett angyalok 

*** 
ÖNÁMÍTÓ 










elhittem 
hogy a rossz 
behunyt szemem káprázata 
eltűnik ha nézlek 
akár a háztetőkre vackolódott köd 
ha rátelepszik a nap 
és én semmit sem ronthattam meg benned 
amit magamban nem akartam 

hogy örökre befoghattam 
és szétszórva 
osztogathatom a napot 
szívből tenyérből 
akár félszavakon át 

hogy az árnyék 
csak más dimenzióban követhet 
és itt mindig úgy ragyog 
hogy nem is ismerik az éjszakát 

illúzió 

csak a halál biztos és végleges 
addig hullámfodrokként 
egymáshoz simulva 
vagy viharban törve 
ha partot érünk 
marad a képzelet 

de abban is megtartalak 

hisz úgy illeszkedünk mi az időben 
mint puzzle darabkák 
mint a keresések 
s találkozások pillanatait 
agyunkban visszajátszó 
filmrészletek 

külön-külön és együtt is
értékesek

*** 
MÁR SOHA MÁSKÉPP



már nem hagyhatlak el 
mert itt élsz 
minden csendben 
és bennem visszhangzol 
szóban 
kulcszörgésben 
távozásban 
közeledésben 
tüzeket szítva is szelíden 

bár ezerszer elátkoztalak 
és ezerszer is áldlak 
nem szabadulhatok 

érzem tovább hordozlak 
hajnaltól hajnalig 
sötétből cipellek sötétedésig 
amíg csak ébredsz 
amíg csak élek maradsz 


és én maradok 


2014.11.22.
Zsefy Zsanett

Domján Edit: Fátyolos a szemed