Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.
Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.
Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.
Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.
1937. november
Zsefy Zsanett: A Költő halála
díszsortűz nem robban bele a tájba,
a déli harangszó sem érte szól.
(Tán halkan mormol imát az olvasó)
Földi létünk tüze és virága
egymás mellett megfér csendesen:
egyik hév, másik szelíd alázat,
a Költő tudja, mikor melyik legyen.
Az utolsó tűzvirág szirmain nem verssor éled,
a kijátszhatatlan másvilág lángja az,
mi porhüvelyt sem hagy e hálátlan földi létnek,
de az utókornak Ő mégis örök marad.
2011.-2012.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése