A Seholsincs Világból valahogy kimaradt:
A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett.
Kopottas szürke öltönyüket körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata.
(Egy évvel korábban: )
- Mama! - Nézd! Miért csak két petty van ezen a katicán ?
- Mutasd csak, Kiscsillagom! Hát persze! Nem tudtad? A kis katicák addig sírtak a mamájuknak, hogy nekik még kellene pötty, hogy odaadta nekik.
- És már mindig az övéké marad? Nem kéri vissza az anyukájuk?
- Hát miért kérné vissza, Kiscsillagom? – mondta nagyi csendes mosollyal az arcán, miközben mélyet szívott a sarkantyúkák fűszeres illatából.
- Ajándékot nem kérünk vissza. Pláne attól nem, akit annyira szeretünk.
*
Milyen gyönyörű ez a gyerek. Nem csoda, az apja után is mindig futottak a lányok. Az egyetemen többet csajozott egy időben, mint tanult. Hál Istennek, hogy olyan jó esze volt. Alig tanult, mégis kitűnően végezte az iskolákat. Szegény apja viccelt is vele:
- Fiam! Nem tanulni, tudni kell!
Milyen büszke volt, amikor megkapta Tamáska a diplomáját. Legalább ő elérte, ha már neki nem sikerült. Papát nagyon bántotta, hogy annak idején nem nem tanulhatott tovább. Az esze meg lett volna hozzá. De kellett a pénz. Öten voltak testvérek, s nehéz volt az ötvenes években az élet.
Azután megjelent Ildikó a színen, s Papa még boldogabb lett. Ildi nemcsak szép nő volt, de okos, intelligens is. Így nem is csoda, hogy a kisunoka egy angyalka lett.
Ha most látná a drága papa!
Nagyi megigazította a fal mellé állított gereblyét, nehogy a Kiscsillag belelépjen.
Megszokott, féltő mozdulatai a vérében voltak, ahogy papának is.
Ő minden részletre figyelt. Azt mondogatta: Inkább tegyél egy feleslegesnek látszó mozdulattal többet, mint átkozd a kihagyott pillanatot egy életen át!
Aznap is, amikor utoljára elbúcsúztak, azzal ment el: Ne félts te engem, mamikám! Én mindig óvatosan vezetek. Vigyázzanak rám mások!
De nem vigyázott. A kanyarban az az őrült kölyök elé vágott legalább százzal. Az se úszta meg, de mit érek én már vele.
Papa elment.
*
Mennyi ideje is, hogy meghalt? Három éve? Az elmúlt évekből sok mindenre nem emlékszem. Azt mondják agyvérzésem volt. Kórház után idekerültem, Tamás fiamhoz.
Haza nem vihettek.
Csak a jobb kezem mozog egy kicsit. De nincs abban semmi erő.
Tiszta csont és bőr vagyok. Már a tükröt is utálom, amikor Ildikó megfésül és elém tartja.
Egy összeaszott fej néz rám. Ez már nem én vagyok.
*
Nagyi üveges szemmel bámulta a plafont. Gondolataiban a múlt minden színe, illata, szomorú és boldog pillanata megelevenedett, míg sápadt kifejezéstelen arcán az érzelem nem talált utat.
- Az az átkozott motor. Csak ne ment volna aznap vele!
Ha most látna, biztosan elvinne innen. De lassan már nem lesz hova.
Hallottam, ahogy Ildikó győzködte Tamáskát, hogy kicsi ez a lakás négyőnknek. El kellene adni a házat és venni a kettőből egy nagyobb kerteset. Biztosan gondnokság alá vetetnek, ha már meg nem tették.
Jaj, Papa! Miért hagytál itt?
Istenem, de fájna a szíve. Jobb is, hogy nem érte meg. Szörnyű lenne neki látni, ahogy tehetetlenül fekszem az ágyban. Az orvos szerint már örökké. Hallottam, amikor Tamáskámmal sutyorogtak.
Azt hiszik, ha nem tudok beszélni, akkor nem is értek semmit. De sajnos felfogok minden szót. Mindent. Nem hülye vagyok, csak béna.
Hát nem értitek! Nem érzitek? Nem látjátok mit akarok mondani?
Nem. Nem látják. Azt hiszem a szemem kifejezéstelenül ül a gödrében, s várja, hogy örökre megpihenjen. Nem mond nekik semmit. Biztosan borzalmas lehet az artikulálatlan nyögéseimet, ordítozásaimat hallani, de valahogy szeretném velük megértetni magam.
Ez a legelviselhetetlenebb az egészben. Ha elment volna az eszem, akkor nem fájna, ami rám vár. Nem fájna, amit hallok. Nem
fájna, hogy a terhükre vagyok. Nem fájna a Kiscsillagom egyre ritkább esti puszija.
Nem fájna, hogy egyre többször hallom, ahogy veszekednek minden apróságon.
Olyankor el szeretnék szaladni, vagy odakiáltani:
- Nem akartam! Nem tehetek róla! Bocsássatok meg nekem! Ami nektek fáj, az engem öl meg. Lassan, fájdalmasan, apránként. Percről percre.
*
Valahogy Ildikó se olyan már, mint régen. Tamáska olyan sokat dolgozik, hogy talán észre sem vette.
Egyre többször van itt a háziorvos, és néha mintha cinkosan néznének egymásra. De lehet, hogy csak képzelődöm. Hiszen az agyam már valóban nem a régi. A múltból sok mindenre emlékszem, míg elfelejtem amit egy perce hallottam.
De a kert az mindig előttem van. Már soha többé nem láthatom.
Ó, az illatok. Azok a csodás illatok!
Esténként a papával kint ücsörögtünk, s mennyit beszélgettünk Tamáska csínytevéseiről, majd a Kiscsillagomról. Közben meg átjárt bennünket az estike illata. Na meg az a sokszínű sarkantyúka. Nekem azok voltak a kedvenceim.
*
Ildikó belépett a szobába, kezében tea és valami kanalas gyógyszer. Lehet a megfázására írta fel az orvos. Odahajolt nagyihoz, s halkan, sejtelmes mosollyal az arcán, odasúgta:
- Na, meddig húzod még, öreglány?
Majd feltámasztotta nagyi fejét, s a szájához tartotta a szívószálat.
Nagyit az ájulás környékezte, s minden erejével ordítani kezdett, miközben jobb kezével erőtlenül csápolt .
- Nincs itthon Tamás, kár üvölteni! – mondta Ildikó, s közönyös arccal kivonult a szobából.
*
Nagyit a megsemmisülés érzése kerítette hatalmába. Nem akarta elhinni, de csak ott zakatolt a fülében: meddig húzod még…meddig húzod még…
A jobb karjával megpróbálta egy kicsit feljebb tolni magát az ágyon, de a sok hónapos fekvéstől teljesen elernyedtek az izmai, s nem engedelmeskedtek. Többször is próbálkozott, de sikertelenül.
Ha legalább fel tudna kelni, és elvánszorogni az ablakig. Nyolcadik emelet.
Szörnyű bűn lenne, de vége lenne. Könnyebb volna neki is, Tamáskáéknak is. Egyszer talán megbocsájtaná.
De a gyógyszerek itt maradtak az ágy mellett – gondolta, s újra összeszedte minden erejét. Próbált féloldalra fordulni, hogy átnyúlhasson a tablettákért. Jobb kezével a hátát megtámasztva igyekezett kicsit közelebb kerülni az ágy széléhez.
Na, még egy kicsit! Na, még egy kicsit! Mindjárt…
A szíve egyre hevesebben vert. Arca az erőlködéstől rózsaszínre vált, mint akibe végre visszatért az élet. S ekkor utolsó erejét összeszedve lefordult az ágyról.
A feje beleütődött abba a kis fazsámolyba, amit ott felejtettek már régen az ágy mellett.
Korábban sokat üldögélt rajta az ő drága Kiscsillaga.
*
Odakint a délutáni Nap még végigcirógatta a várost. Valahonnan egy virágoskert bódító illatát hozta magával a májusi szél. Belopakodott a szobába, s elsimította az utolsó fájdalmas redőt is nagyi homlokáról.
*
A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett.
Kopottas szürke öltönyüket körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata. Eközben a pléh hangja fájdalmasan végigsikított az utcán, ahogy a tepsit a fekete halottas kocsiba lassan betolták.
2010.08.15.-2014.07.05.
Zsefy Zsanett
