2014. jan. 29.

Pőrére vetkőzve - átirat















Csak egy vagyok a sok közül. Nem jobb s nem kevesebb.
Mi embernek megadatik, rajtam is felleled.
A test csak foszló háncs, mit lefejthet a szeretet,
s pőrén maradnak, mint az esték, a kusza jelerek.
De, ha koronáig hordták, amit lelkem rejteget,
előtörnek, mint a fecskék és átfestik a zord eget.


2012.07.30.-2014.01.29.
Zsefy Zsanett

2014. jan. 28.

appassionato...Bolero

Ez is egy régi, már-már feledésbe merült írás és videó...talán elfér ebben a blogban is...

Ravel: Boleroja inspirált....Videómon:  http://youtu.be/gsLVke0Zm_c


Koldus álmok rongyos fekhelye

még úgy maradnék, még maradnék,
úgy, veled.

Törött ágakon csendbe fonódva,
hegedű húrjain hangtalan visítva
siklanék újra és újra.

Lennék tavirózsa, mit ringatna szellő
lágy hullámokra hévvel simulva.
Kürtök, üstdobok között,
pattogó szikrák fölött szállnék,
s zuhannék vissza csendbe fonódva,
hegedű vonóján porladni veled.

Majd csipkebokor rejtekébe bújva
két dobbanás közötti szünetben
dallam lopózna halvány sziluettemre.

Illat lenne ágyam, s vágyam,
mi testet öltene dideregve,
mint börtön rácsain át a fény,
szökne pihegve lüktető árnyak,
combok rejtekébe,
és siklana kéjjel
hullámok sírhelyébe éjjel,
hogy meghúzódjon szemérmetlenül
Isten tenyerén.

Hát ringass tavirózsát, nádat,
adj szárnyat halódó vágynak,
sziklák mozduljanak és haljanak bele,
mint az éjszaka szétterülő hajába
a kelő nap első sugára,

újra és újra, sejtelmesen.

Mert még úgy maradnék,
csendbe fonódva,
egy buja éjszaka hajába fúlva,
mint a tegnapi fény,
mi újra és újra összefon veled,
koldus álmok rongyos fekhelye.



2011.03.07. -2011.05.28.
Zsefy Zsanett

2014. jan. 24.

Félelmeim - avagy sokk-ok

  Alapvetően megfontolt, előrelátó nő voltam, vagyok. Aki ismer azt is tudja, hogy
vannak rejtett tartalékaim. A pénzt leszámítva.
De tudok még meglepetést okozni. 

Ilyen, hogy - bár általában bátornak érzem magam - iszonyatosan félek a tűztől. De ugyan ki nem? Ám egy idő óta a földrengéstől is. Gondolom ez már sokkal értelmetlenebb dolog, hiszen semmiképpen sem tudjuk befolyásolni. Vagy megtörténik velünk is, vagy nem.
Mindenesetre ez irányú aggódásom akkor derült ki, amikor szüleimtől elköltöztünk saját lakásba. Hetedik emeletre.

1977-ben több kisebb földrengés is volt a környező országokban és hazánkban is.
Ekkor alakult ki az a szokásom, hogy az ilyen hírek után napokig felöltözve aludtam, hátha menekülni kell, és akkor ne már pizsamában!
Mindenkire gondoltam. Páromra és kisfiamra is. Ruhákból, konzervekből túlélő csomagokat készítettem. (Persze titokban..)
*
Már férjnél voltam, amikor édesapám vett egy kis - háromszögletű - telket a Diószegi úton. Úgy a hetvenes évek elején. Apuról tudva levő volt, hogy mindent maga csinált.
Az első kapavágástól a víkend-ház utolsó téglájáig. Szó szerint vehetjük még a téglát is, hiszen bontott anyagból készített mindent. A vizes blokktól kezdve a parkettáig. De mire kész lett a ház, a kert egyik szegletében a műhely, a tyúkól, a galambdúc, bizony senki nem mondta volna, hogy nem vadi új alapanyagokból dolgozott. (Még a másfél méterrel magasabb kertoldalt is egyedül "gyalulta" annak idején kétkezi munkával vízszintesre.)
Készített kerti kapát, asztalokat, ajtókat, s a kedvemért rácsokat az ablakokra.

Éppen ez az amiről írni szeretnék. Mert mi a kis ház - másfél szoba összkomfort, majdnem 35 négyzetméter, ami a hetvenes évek végén nagy szó volt! - elkészülte után minden nyáron ott töltöttük a szabadságunkat. Előbb csak a gyerekekkel, azután már a kutyáink, és a papagájaink is velünk tartottak. Mesés idők voltak azok egy városi család számára. Főleg a fiúknak és a kedvenceinknek.

De számomra csak a nappalok teltek felhőtlen boldogságban. Ahogy leszállt az est, és a kert egyik kerítése melletti öreg nyárfasor a legkisebb szellőre hangos zizegésbe, susogásba, nagyobbacska szélben már rémisztő zúgásba kezdett, rajtam úrrá lett a félsz. Állandóan betörők lépteinek zaját hallottam ki a falevelek zúgásából. Hiába volt a párom, és a gyerekeink részéről minden győzködés, én szinte egész éjjel az ablakokat, ajtókat lestem. Néha - ez akkor nagyon okos gondolatnak tűnt - bátran..kirontottam nagy zajjal a házból, a kutyákat is kiengedve. Mert azok bent aludtak az előszobában, hogy "kéznél" legyenek, ha meg kell bennünket védeni..
*
Az örökös félsz idővel egyre jobban befészkelte magát a kis házba, és sehogy sem akart tőlem megválni. Így kitaláltam, hogy kis baltát teszek a fekhelyem mellé. Erről természetesen nem világosítottam fel a családot. Legalábbis, amíg le nem buktam. Ez pedig elég soká következett be. Kábé a harmadik nyaralásunknál.
Így már néhány éjszakát nyugodtan át tudtam aludni. Amíg egy újabb gond nem merült fel.

Egyik éjjel felriadtam valami zajra. Már nyúltam volna a kis baltáért, amikor rádöbbentem,
hogy a párom szöszmötöl a konyhában. Ekkor hasított belém, hogy a sötétben - ami a kertségekben azt jelenti, hogy a beszűrődő alig közvilágítás arra sem elég, hogy az orrát meglássa az ember - akár a páromat is fejbe kólinthatom tévedésből.

Szóval a kis baltát idővel száműzni kell! - villant az agyamba. Valami más megoldásra van szükség. A rács tűnt a legjobbnak. Így kénytelen-kelletlen idővel apukámat is beavattam gondjaimba, aki végül is rászánta magát és saját kezűleg olyan rácsozattal látta el az ablakokat, hogy azt a jó Isten sem tudta volna egy könnyen leszerelni.

Sajnos nem maradt jobb kép a házról:


- és itt még egy ideiglenes garázs is bezavar a képbe -










Sokat dolgozott Apukám..túl sokat..mégis vidám volt:
Anyu a fiúkkal:


Azt hihetnénk, hogy innentől felhőtlen volt minden éjszaka. Az is. Amikor nem borult be.
Ám az én fantáziám tovább működött. A következő évben már újabb tragédia bekövetkeztétől tartva riadtam fel éjszakánként.
Ez pedig a tűz volt.
A gázpalack, és a villámlás lett a potenciális gyilkos fegyver rám és családomra nézve. Mert mi történik, ha felrobban a gázpalack - amit ugyan minden nap hússzor megnéztem lefekvés előtt, hogy elzártam-e, és naponta szappanhabbal, hogy nem ereszt-e, de sosem lehet tudni..

Na és a villámok! Amiktől addig sosem féltem...
Mert, ha tűz ütne ki a becsapódó villámtól, az esetleg felrobbanó gázpalacktól?
Ha mindez éppen az egyetlen ki-bejárati ajtó környékén történne?
Akkor meg a rácsok miatt nem tudnánk kimenekülni....!
*
1997-ben - apu halála után - eladtuk a kertet. A szívem majd' meghasadt. De képtelen lettem volna a szép emlékek ellenére a szörnyű éjszakák miatt akár csak egyszer is ott aludni, mert ahogy telik az idő, a félelmeim száma sehogy sem akar csökkenni.

Most már állandóan attól félek, hogy pánik beteg leszek..... :)))

*
Kis gémeskutat is összeütött Papa az unokáknak...és természetesen vizet is lehetett belőle nyerni. 
Voltak galambok - és tyúkok - is a gyerekek örömére:



2012.01.16. 
Zsefy Zs.

Közmondások - nekem

"Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!"
"Ami a szívemen, az a számon"



Nem voltam igazán soha hirtelen ember. Meggondoltam mindig mit mondok, s mit írok. Örömömet sem mutattam ki mindenkinek teljesen. (Néha azért, hogy a másiknak ezzel ne okozzak kellemetlen pillanatot..., mert voltak, s lehetnek ilyen helyzetek..)
A haragomban pláne visszafogtam magam, ha másokról volt szó.

/A leégett lecsó miatt viszont azonnali dühkitöréssel szoktam reagálni... :)/  
Néha nehéz volt, és nehéz, de érdemes. Hiszen nem tudhatjuk lesz-e még mód korrigálni, ha mégse nekem volt igazam...
/Mióta átestem egy infarktuson, még inkább így érzem./
Az örömömet mostanábn különösen hirtelen hagyom kitörni, és szinte azonnal kimutatom. De a haragot, ellenérzést, bántást, sértést, meg nem értettséget igyekszem nem azonnal lereagálni. Ilyen estekben ahogy mondják, elszámolok..néha 100-ig, vagy tovább. Alszom rá egyet, és igyekszem a másik szemszögéből végiggondolni, hogy kinek, miben, miért volt igaza. ..és nem visszavágva próbálok közös nevezőre jutni.
Szerintem a békés, egymás mellett, együtt  élhető élet egyik pillére ez. 

Ezért mondom én is, mutasd ki még ma minek örülsz, mert nem tudod lesz e holnap rá módod...vagy lesz-e még kinek ,
és ne itélkezz és reagálj azonnal hirtelen haragból, mert lehet nem lesz már lehetőséged, hogy tisztázd a másikkal!

Az előbbiekből következik, hogy az "amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra".., s "ami a szívemen, az a számon" sem vehető szentírásnak.

Tudni kell, mikor melyikre hallgassunk.



2011.05.04.
Zsefy Zs.

Na, de cicus..!

Már egy éve nálunk élt Micó, s egyre erősödött a kapcsolat közte és köztem. Kezdtük megérezni ki mit szeret, mire allergiás. Ő tudta, hogy az asztal tabu - elégszer kapott a nyakára a virágápoló spricflaskából vizet, hogy megtanulja.
Én tudtam, hogy csak addig vehetem kézbe őkelmét, míg kettőig számolok, mert azután jött a karomba tizennyolc köröm. (A macskáknak a hátsó lábaikon csak négy-négy köröm van.)
Ő tudta, hogy mikor jövök haza a munkából, még a kutyusunk csak hegyezni kezdte a fülét, amikor Micó már az előszoba ajtó előtt ült és várt.
Én viszont azt tudtam, hogy hiába csalogatom mindenféle flancos cicakosárba, Micó a legjobban a fürdőszoba csendes félhomályában, egy műanyag tálban érzi jól magát. (Éveken át csakis itt hallottam dorombolni.)
Azt is tudta őcicasága, hogy a karomélesítésre a kárpit nem való! Általában betartotta, de hát mindig a tiltott gyümölcs a legfinomabb!

-Ne problémázz rajta! - mondta Nórika, az állateledel boltos. Van már macskariasztó spray, használd azt. Azt mondják, amit azzal befújnak napokig a közelébe se merészkednek macskák.

Ez igencsak jó ötletnek bizonyult, bár amikor a riasztó árára terelődött a szó már kissé én is megriadtam. Na, de egyszer megéri kipróbálni! Ennyiért csak nem valami vacakot sóznak az emberre?!

Így hát megelőlegezett elégedettséggel - amit a sikeres eredmény gondolata gerjesztett bennem - vittem haza a csodaszert.
- Most jól kitolok veled! - gonoszkodtam magamban.

Otthon körbefújtam a nappaliban az összes kanapét, fotelt amit cicakarommentes övezetté kívántam kijelölni. Sőt, azt megelőzendő, hogy egyáltalán ezen bútorok közelébe se vágyjon még a szőnyeget is jól körbe fújkáltam....

(Eközben Micát természetesen elzártam az étkezőkonyhába. Egyrészt, nehogy ijedtében kiugorjon a nappali ablakán amíg fújkálok. Korábban ugyanis a pfü-pfü hangot a vizet köpő flaska hangjaként rögzítette az agyacskája - amiben persze én voltam a ludas -, másrészt a meglepetést sem akartam elrontani.
Sem az övét, sem az enyémet.)

-Micó! Micike!- hívogattam némi hátsógondolattal.
Ez ma nem igen jön be ide - gondoltam, ahogy a pici orrát mozgató, gyanakvóan szimatolgató macskám néztem.

(- Mukodik - mondtam volna , de akkor még a "Nagy Uri" legfeljebb álmaiban aratta a "babérokat" a magyar médiában..)

Na mivel a projekt bevált - Mica a nappali és az étkező közötti küszöbön letelepedve buzgón, szájtátva szimatolgatta a szobát - nyugodtan elkezdtem a konyhai szokásos terepgyakorlataimat...

Tudni kell, hogy L alakú az étkező konyhánk, így az ominózus küszöböt - a nappalit pedig pláne - főzés közben nem tudom szemmel tartani. Házisárkány teendőim közepette egyszer csak felrémlett bennem, hogy megnézem szegény, szomorú cicámat, s megvigasztalom, hogy nyugodjon meg, a többi helyiségben még tiszta számára a levegő..

Csakhogy a küszöbön nem ült senki. Odaóvakodtam a nappali ajtajához, s mit látnak szemeim?

Mica a fotel kárpitozott fejtámláját átölelve enyelgett jobbra, enyelgett balra, fület dörzsölt, nyakat tekert, hempergőzött. Tisztára, mint amikor búgott...

-Na, de Micó! - korholtam pironkodva. - Az csak fotel!

A cicámat még másnap is kifejezetten vonzotta a macskariasztó. Nem tudom mi lehetett benne.
Egy biztos, nem győztem kiszellőztetni, hogy végre testileg, lelkileg el tudjon válni a cicám a foteltől..

A riasztó pedig elég riasztó hatásával együtt a kukában landolt.



2009.08.14.
Zasefy Zs.

A Penna

  Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos ország.
Ennek az országnak a közepén állt egy hatalmas palota, csodálatosabbnál csodálatosabb szobákkal. A palotában élt az ország királya, - mert királyság volt - aki az alattvalói előtt nem nagyon mutatta magát. Valami rejtett szobából figyelte titkon az alattvalóit.
Törték is a fejüket az okosok, de csak találgatni tudtak, hogy ki lehet és miért bujkál az ő fenséges királyuk?

(Furcsa mód, ennek a királynak - legalábbis azt híresztelték -, nem volt udvari bolondja. Nem nagyon volt elkeseredve emiatt a sok alattvaló, mert már olvasták a nagy királyi szabad sajtóban, a Pennában, hogy pályázatot írtak ki erre a tisztre.)

Na, hogy a lényeget el ne feledjem ennek az országnak majd' minden alattvalója pennával, akarom mondani klaviatúrával szolgálta az uralkodóját. Akkor kaptak ételt, italt, házat a fejük felé, veregetést a vállukra, ha jól használták az eszüket, s még annál is jobb cikkeket írtak...
Minden lehetőséget megadott erre a király. Volt mindenféle gondolatra külön-külön szoba, ahol mindenki nyugodtan írhatott - volna.

Írtak is, írtak is. Ezt is, azt is. Hol nagyon, hol kevésbé jót. De hát a pennaforgatók nagyon sokan és sokfélék voltak. Úgy is mondhatnánk: heterogén volt a társaság.
Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, mert valójában senki nem arra vágyott, hogy - csúnya szóval éljek - uniformizálják őket. Ám mindig volt olyan aki talált okot arra, hogy beleköpjön a királyi asztalra felszolgált finom fürjlevesbe.

- Nem jó ez így! - dugták össze a fejüket a Penna fiataljai és vénjei.
- A királyunk évekkel ezelőtt kámforrá vált, mi meg itt fövünk a saját levünkben. De, ha csak abban főnénk! De minduntalan belekerül a levesünkbe olyan bele nem illő, ki tudja honnan származó fűszer is, ami élvezhetetlenné teszi a mi zseniális étkünket!

Addig-addig hergelték magukat, míg már nem bírták tovább, s nehéz gyomorral átvonultak a Társalgóba.
Ez volt - jól kifundálva - a Penna szíve. Itt mindenkiről mindent lehetett mondani. Hsz-nek hívták penna-nyelven.
A Társalgóban - miután mindenki elmondta a véleményét - legtöbbször nem a másik alattvaló munkájáról, hanem a viselt dolgairól, persze nem királyi füleknek, hanem inkább Böfögős Pistának kedves, alpári hangnemben - teljesen ráhangolódhattak a következő - ki kinek a mije, miért és hova menjen - témakörre.

A meséhez még azért annyi igazság hozzátartozik, - s ez nem mese -, hogy itt mindenki a maga módján jót akart. Jó cikkeket, olvasottságot, népszerűséget, elismerést. Ja és nívót. De valahogy vagy a cikkekkel volt baj, vagy a hangnemmel, de hol a Lapon, hol a Társalgóban felütötte a fejét az igénytelenség.
Pedig kitűnő tehetségekkel volt megáldva ez a palota.
(Lehet, hogy a biznisz uralkodott már itt mindenek felett?)
A két táborra oszlott csapat között a feszültség - vélt, s valós okok miatt - egyre nőtt.

Telt, múlt az idő. A király továbbra is gubbasztott védett magányában, a titok-szobában. A királyi szóvivő - ja, mert az is volt - úgy vitte, akarom mondani fogadta a szót, a sok sirámot, hogy benne felejtette a fülében a vatta dugót. Ami érthető is, hiszen nem bírta a huzatot. A palotában pedig lassan már akkora volt a cúg, hogy majd kivitte a szóvivőt a nickje mögül. Ez utóbbira viszont nagyon kellett vigyázni! Álarcot hordott itt majd' minden alattvaló, hát csak nem adja ki magát pont ő ennek a vérszomjas társaságnak...

Történt egyszer, hogy az ország alattvalóinak legjava - megunva a király és szóvivője tehetetlenségét, és a sok hiábavaló próbálkozást - összedugták a fejüket, s kitalálták a megoldást. Nyilván zseniális volt az ötlet, elvégre zsenik fejéből pattant ki. Létrehoztak egy új, színvonalas újságot, az Új Pennát, új szlogennel:

Új Penna
a királyi szabad sajtó
Zsenikről, zseniktől, zseniknek

Lázas munka kezdődött ezután. Egyre több zseniális cikk született a zsenik tollából. (Természetesen, aki megmérettetett és könnyűnek találtatott az nem kerülhetett be a csapatba. Hogy ki döntötte el ki a zseni és ki nem, hát azt talán a jó Isten tudta..)

Szaporodtak a nívós cikkek, működött a Penna. Írtak a zsenik. Zseniális cikkeket. Zsenikről. Zseniknek. A program természetesen úgy volt megírva, hogy csak ez a kivételes tehetségű csapat olvashatta a saját maguk által megírt cikkeket. A külvilág egyszerű alattvalójának csak a címlap jelent meg a szlogennel. Aki egyszer megnyitotta a lapot, az többet nem is próbálkozott. Na nem mindenki a cikkeket hiányolta! Sokan csak a Társalgóban szerettek volna valami "szaftoson" elcsámcsogni, de mivel ettől megfosztották őket, visszamentek a kocsmába.

De hopp! Egyszer csak valami homokszem került valakinek a szemébe, és egyre jobban irritálta. Kezdetben még szépirodalmi kifejezésekkel, később már a költői szabatosság nyelvezetét is felülmúló szemléletes jelzőkkel kezdte zsenitársát a hsz-ekben noszogatni más vizek felé..
Nem jó ez így - gondolkodott el újra a nagyon tehetséges alkotó. Csak úgy priviben...
Mégse járja, hogy az én zsenialitásomat bárki is kétségbe vonja. Még akkor sem, ha ő is zseni.. - morfondírozott, s ezekkel a gondolatokkal - csodák csodája - a többi zseniális alattvaló is egyetértett.

Ki is talált valamelyikük egy remek megoldást a Társalgóban lezajló csaták megelőzésére.
 A kivitelezéshez csak egy zseniális programra volt szükség.
Miután megíratták a programot  egy szintén zseniális programozóval - az elkészült cikkek után már minden alkotó boldog elégedettséggel dőlhetett hátra bőr foteljében.
Ezután ugyanis, ha reggelente bekapcsolták a számítógépüket, és ráklikkeltek az Új Pennára valami édes nyugalommal olvashatták - kávéjuk szürcsölése közben - a színvonalas cikkeiket. Természetesen mindenki csak a magáét. A program ugyanis csak a saját cikk megjelenítését engedélyezte.
Innentől kezdve megszűnt minden gond a pontozással, a Társalgóban a hsz-ekkel.
Nem volt pontozás, nem volt Társalgó.
Csak egy nagy gond volt. Most már rajtuk kívül tényleg nem olvashatta az Új Pennát senki.

Mégse jó ez így! - vakargatta mindegyik alkotó a feje búbját. Hát ezután honnan tudják majd a szegény átlag alattvalók, hogy milyen zseniális cikkeket írtunk?

Honnan, honnan? Ha már a király, meg a szóvivője világgá ment bánatában, törje a fejét a megoldáson a Penna zseniális apraja-nagyja!

Itt a vége! Fuss el véle ...

2009. 08.11.
ZsefyZs.

*(Azóta ilyen-olyan okokból megszűnt az oldal.  Nem Vir-ít és nem tus-ol már ott senki semmit...)

Anyám! Én nem ilyen lovat akartam!

Már gyermekkora óta szeretett énekelni. Kórustag volt éveken át. Amatőr szinten művelte, amolyan igazi hobbi volt ez a számára. Később a tanulás, a munka, s nem kevésbé a család minden idejét lekötötte. Csak ácsingózott a dalok után. Azután elrohantak az évek. Gyerekek felnőttek, a munkának is vége lett... Úgy gondolta egy infarktus után, itt az ideje, hogy ismét magára is gondoljon.

Valami hiányzott az életéből. Valami, amihez nem kell pénz, protekció, s egyéb. Egy kis együtt dalolásra vágyott. Nem akart ő nagy szólista lenni. De hiányzott valami a múltból : egy kis izgalom, együtt sírás, együtt nevetés.. Talán csak néhány picinyke dal erejéig a siker bizsergető érzése.

Talált egy kórust. Olyan kedveset, meleget.
Voltak benne kisebb és nagyobb tehetségek.
Nem kérdeztek tőle semmit, csak hagyták had daloljon kedvére.
Nem is sejtették milyen örömöt ébresztettek ezzel benne.
Segítették egymást biztató szavakkal, s ha kellett elhangzott gyakran kritika is. Mindkettőnek örült, hiszen csak így tanulhat, fejlődhet az ember.

Örült, hogy tagja lett ennek a csapatnak, ahol azt tehette, amit szeret, s elleshetett kis fortélyokat, előadhatott újabb és újabb dalokat. Csodálhatta a nagyok előadását. Olyan jó - gondolta -, hogy itt mindenki az éneklés öröméért egy csapat!

Kis naiv ..

Egyik nap korábban ért a próbára, s nem a zeneterembe ment egyenest, hanem a mellette lévő egyik kisterembe. Ott a nagy hangzavarból nem tudta sokáig kivenni mi történhetett.
Figyelt, s egyre inkább utolérte valami szomorú érzés, ahogy tudatáig hatolt : Itt sincs másként! Marakodnak, civakodnak kicsik és nagyok.

Minél többször nyitotta ki azt az ajtót, amelyik a kisterembe nyílt, annál inkább szomorúbb lett a szíve, s egyre kevésbé lelkesen kezdett újabb énekekbe. Fájt, hogy amíg a koncerteken olyan szépen szólt némelyik ének, egy-két szólista olyan szépen dalolt, egyesek agya már azon járt csak, hogy a másikba ahol tud belerúg..

Nem értette, mi áll az egész mögött, csak sejtése volt róla. Tenni ellene, de mint kezdő - minden előzményt nem tudó, csak éppen sejtő - kórista nem tudott, s nem is akart.

Az öröme lassan cserbenhagyta, s nem érzett mást csak fájdalmas csalódást.
- Olyan jó volt, s jó lenne együtt! Talán, ha kihagyja a kistermi próbákat ezután...

Amíg ezt gondolta csak hagyta, hogy a kottalapon végig folyjon a könnye, miközben a fejében csak két mondat zakatolt:

"- Anyám! Én nem ilyen lovat akartam!"
- Tudom, fiam. De most csak ilyenre jut..


2009.06.26.
Zsefy Zsanett

(Az idézetet Szabédi alias Székely Lászlótól - erdélyi magyar költő, újságíró, műfordító, műkedvelő - kölcsönöztem.) Az írás egy azóta már megszűnt internetes közösségi oldal - Virtus - személyemre - is - gyakorolt hatására született.)

Hajnali ízek, illatok


Nézem az órát: még háromnegyed három sincs. Valami rosszat álmodtam, ami azonnal kicsapódott a fejemből, ahogy felpattant a szemem. Előbb még néhányat fordultam az ágyban, hátha vissza tudnék aludni, de beláttam hasztalan a próbálkozás. 

Nem a legsikkesebben, de sikerült kikászálódnom a takaró alól. Az éjszaka gyakran inkább fáradalmakat, mint pihenést hoz. Úgy érzem magam reggelente, mint aki egész éjjel nehéz zsákokat cipelt. Hja! Túl vagyok a húszon.

Mielőtt kicsoszogtam a konyhába, felmerült ismét bennem, hogy itt lenne az ideje lerakni végleg a cigarettát. Sikerült ez már korábban is, és sokáig eszemben sem volt újra rágyújtani. De egyszer csak megtörtént a baj, s ment minden tovább a maga megszokott ritmusában. Reggeli kávé cigivel, ebéd után cigi, vacsora után szintén. A köztes időben pedig bármikor..
Szóval lépni kellene. Vissza a régi szép időkbe, amikor csak édesapám cigarettájának illatát éreztem, de egy percig sem zavart, és nem is keltett vágyat bennem, hogy rágyújtsak.

A hajnali órák nagyon becsapósak. Van, hogy az Istennek sem akar a Nap felkelni, máskor pillanatok alatt megvirrad. Úgy látszik a jó Isten sem elég kiegyensúlyozott. Még az is lehet, hogy hangulatfüggő.
Ma biztos fáradt, mert alig múlnak a percek. 

Hogy jobban teljen az idő, ha már felkeltem, hozzálátok némi harapnivalót, pár szendvicset összeütni nagyobbik fiamnak, aki reggel ismét sakkversenyre megy. Nem mintha nem tudná megcsinálni, de legalább valami haszna is legyen, ha már fent vagyok.
Persze a cicák rögtön körbe kapnak, hátha nekik is jut pár finom falat. A kutyusunk már nem ilyen friss. Inkább szunyál tovább a megszokott foteljében. 
Amíg a császárzsömléket felvágom, megkenem juhtúróval, majd szalámival, citromkarikákkal és reszelt sajtkupacokkal kibélelem, eszembe jutnak a gyermekkorom uzsonnái.

Már az óvodában, később általánosban is valami fantasztikus élmény volt az uzsonnaszünet. Még most is érzem az illatokat, magam előtt látom az óvodáskori kis kosárkámat, majd az iskolai uzsonnás tasakomat, amit édesanyám varrt saját kezével. A vajas kenyér, vagy vajas kifli illata, íze, valami fenomenális volt. Nem volt akkor a hatvanas évek elején-közepén hétköznap szalámi, de még felvágott sem a kenyér, vagy jobb esetben a kifli között. Azok vasárnapi, ünnepnapi csemegék voltak. Már az is élmény volt, ha paprikaszeletek jutottak a vajra, de sokszor a vaj helyett is csak zsír. Esetleg mellé még alma.

Mégis. Nem tudom, miért mindig örömmel fogtam hozzá az uzsonna elfogyasztásának. Lehet a szünetekben a futkározás miatt jött meg az étvágyam, de az biztos, hogy öröm volt minden falat, és boldog voltam, hogy az én anyukám lám milyen finomat csomagolt már megint nekem!

Sokat gondolkodom, hogy vajon miért éreztem úgy, hogy minden falatban ott van velem. Miért olyan más, jobb az íze annak, amit tőle kaptam?
Csak egy magyarázatát találtam mind a mai napig: az a plusz nem volt más, mint a szeretete.


2012.03.04.
Zsefy Zsanett

Tinik álma


Szombat délutáni hangulat úszott a város felett.
Az emberek egy része még a Nagyerdei strandon sütkérezett, vagy otthonában a táskarádiója kereső gombját tekergette valami vidám magyar nótát keresve. Az Apolló és a Víg mozi is dugig volt, - mint minden hétvégén - a délutáni és esti vetítéseken.
(Kevés ember ülhetett még akkor a tévé képernyője elé. Az még úri dolognak számított.)

A kánikulai hőség váratott magára, de igazi június eleji napfényes délután volt. A városból a Nagyerdő felé vezető út mindkét oldalán hatalmas, öreg hársfák bódították a sétáló embereket. Illatukkal körül lengték a villamossíneket, az úttesttől tisztes távolban, titokzatosan, s egyben elutasítóan megbúvó öregedő családi házakat, elegáns villákat. Ha enyhe szellő fújt még jutott a szomszédos utcáknak is, de nagyobb szél már kisöpörte a csodás illatot.
A hétköznapi rohanásnak nyoma se volt.

Csinosan öltözött fiatalok andalogtak egymást átölelve, világgá kürtölve érzéseiket. Gyerekek röpködtek szüleik körül a Vidám Parkban kikunyerált lufikkal, plüss állatokkal, vagy éppen a nagyadagos fagylaltjukat próbálták eltüntetni, mielőtt a Nap könyörtelenül elolvasztotta volna azokat.

Idős párok csoszogtak, bandukoltak. Némelyek botra támaszkodva, élvezték, amit még a természet adhatott nekik. A madárcsicsergést, a virágok körül sürgölődő méhek zümmögését, rácsodálkoztak a járdát szegélyező bokrok rejtekéből elő-előbukkanó, hangoskodó verebekre, a frissen nyírt füvön éppen csemegéjét fogyasztó feketerigóra.
Régi ismerősök mosolyát keresték, kedves köszönésüket, "- Hogy tetszik lenni, de jó, hogy látom” – udvarias, olykor közhelyes szavaikat, és magukba zárták azokat, félretéve rosszabb napokra.

A két tinilány csinos ruhába kiöltözve, tűsarkú cipőben tipegett a Nagyerdőről hazafelé. Vidámak voltak, nevetgéltek. Milyen is legyen egy már nem gyerek, szeptembertől pedig igazi gimnazista lány? Nyolc évig jártak egy iskolába, de csak a felsőben lettek igazi barátnők. Addigra ismerték meg igazán egymást. Azóta elválaszthatatlanok. A gondolataik is egy rugóra járnak.
Boldogok voltak, mert végre igazi nagylánynak érezhették magukat. Nem szegte kedvüket az sem, hogy nem egy suliba fognak járni. Attól ők még barátok maradnak.

Sétáltak gondtalanul és csak egy valami izgatta őket. Végre találni egy igazi fiút!
Ez abban az időben, - a hatvanas években - nem is volt könnyű feladat. Főleg nem, ha valaki nem koedukált iskolába járt. Ráadásul a nevelési módszereire valamit is adó, rendes szülő elmagyarázta gyermekének vagy százszor, hogy jól nevelt lány utcán, villamoson, moziban, vonaton, buszon, s még ki tudja hány helyen nem ismerkedik!
Szórakozóhelyről pedig szó se eshetett. Oda a tinik csak szülői felügyelettel járhattak egy-egy sütit, fagyit vagy éppen narancslevet elfogyasztani.
Volt is fejtörés esténként elalvás és álmodozás előtt, vagy éppen az iskolai tíz perces szünetekben, hogy akkor hol találnak majd rá az igazira? Legtöbbször arra a következtetésre jutottak, hogy ők bizony így vénlányok maradnak.

A szülői ráhatás olyan erős volt, hogy már attól is lelkiismeret furdalása volt némelyiküknek, ha egy kedves fiú biztató tekintetét lopva elkapták. De most eszükbe sem jutott a sok intő szó. Kíváncsi szemekkel figyelték a szembe jövőket, hátha egy csinos srác valahogy beléjük botlik.
Elég lenne egy mosoly is tőle! Na mondjuk egy randi sem lenne rossz.
Még azon sem töprengtek, hogy az a képzeletbeli nagy ő melyikükkel randizna. Mindegy. Örülnének egymás sikerének. Hiszen barátnők.

De úgy tűnt, ezen a napon sem fog összejönni, miközben rajtuk kívül mintha már minden lánynak akadt volna párja. Mintha az összes kamasz foglalt lenne, mindenfelé csak szerelmes párokat láttak.
Lassan elhagyták a hársfasort. Már a Bem téren is túl jártak. Néhány perc és hazaérnek. Haza. És ma sem történt semmi.

Egyre nagyobbakat hallgattak. Egyre kevesebb téma jutott az eszükbe.

A Nap szinte szégyenkezve húzta be az ablakán a felhőfüggönyt, mint aki úgy érzi, hogy valamiben egy kicsit ludas. Enyhe szél indult vendégségbe az alkonyodó város utcáiba. Felfrissítette az álmos tereket, korzózó embereket. A felriasztott szél meg-megtáncoltatta a gallyakat, máskor meg a lányok selyem blúzával játszott bújócskát. Térd fölött érő szűk szoknyájukkal már nem tudott mit kezdeni. Ezért bele-beletúrt sötétszőke, rövid hajukba, hátha el tudja hessegetni arcukról az egyre inkább elhatalmasodó rosszkedvet.

A falevelek sustorgásaiba, gallyak apró, rövid reccsenéseibe léptek ütemes zaja olvadt. Olyan halkan, hogy a lányoknak is időbe telt, amíg felfigyeltek rá.
Valaki követi őket!

Megpróbáltak feltűnés nélkül hátrafordulni. A szívük a látványtól a torkukban dobogott.
Két tizennyolc körüli jóképű srác lépkedett a nyomukban. Épp olyanok, amilyenről álmodoztak! Magasak voltak mindketten, arcuk már-már férfias volt, kellemesen finom vonásokkal. Egyikőjük szőke, míg a másik olaszos, barna, nagy mosolygós szemekkel.
A lányok visszafogták lépteik ritmusát, de kellő távolságot tartottak a fiúkhoz képest, jelezve jó neveltetésüket.

A két tini mindenféle csacskaságról kezdett halkan társalogni, közben élénken figyelték a két srác párbeszédét. A lányok fejében a kezdeti dicsérő, hízelgő szavaktól merész gondolatok kezdtek kibontakozni.

A randira már a fiúk tettek ajánlatot. A két tini – hiába várt olyan régen erre a pillanatra – még válaszolni sem mert. Végigfutott az agyukon, hogy úgy sem lenne bátorságuk elmenni. A szülők még mindig gyereknek tekintik őket.
Jobb, ha sietve hazahúznak - gondolták, s felgyorsították lépteiket. Hátuk mögött a srácok nem adták fel.
Valami olyan megjegyzést tettek, hogy csak kapják el a lányokat...

A két tinit megrettentette a fiúk merészsége. Eszükbe jutott az unásig ismételgetett szülői intelem arról, hogy mi minden történhet meg velük. Ez már ijesztő kezdett lenni.
Egyikőjük hirtelen hátrafordult, s ugyanazzal a lendülettel egy hatalmas pofont kevert le a mögötte baktató barna srácnak.

Egy pillanatra talán csak azért lett csend, hogy az azután feltörő röhögés még félelmetesebb legyen. A szőke fiú majd lenyelte a nyelvét a nevetéstől, s ami a legszörnyűbb volt még a másik tini lány mosolya is egyre hangosabb kacagásba ment át.

- Te meg mit nevetsz? – szólt idegesen Marcsi barátnőjére  Cili.
- Tudod te, mit tettél? – kérdezett az vissza.
- Amit megérdemelt. Pofon vágtam!
- De az a szerencsétlen meg se szólalt egész úton!
- Úristen – futott át az agyán. Éppen azt pofozta fel tévedésből, aki annyira tetszett neki.

A vér elöntötte az arcát, miközben visszafordulva egy halk „bocs, ne haragudj”-ot motyogott a szintén zavarban levő, kárvallott fiúnak.

Azután barátnőjével egyre tempósabban, majd szinte futva menekültek álommá foszlott lovagjaik elől, egészen hazáig.


 2009.10.22.-204.07.08
Zsefy Zsanett

Minden áron...

Bárminemű hasonlóság a véletlen műve.


A hatvanas évek végén, amikor ez a történet kezdődött még nem volt munkanélküliség. Sőt! Aki nem dolgozott azt közveszélyes munkakerülőnek nyilvánították, s ha jól emlékszem még az igazolványába is rögzítették ezt a tényt.


Így Szilvinek sem volt kérdéses, hogy munkába áll a sikertelen egyetemi felvételi után. Hiába végzett a város legerősebb gimnáziuma fiz-kém tagozatán, majdnem szín jelessel, az orvosin a biológia szóbelije csak négyesre sikerült.

- Na majd jövőre - gondolta, miközben már az új munkahelyén járt az esze.


A leendő munkahelye a lakástól csak két megállónyira volt a belvárosban. Így akár gyalog is kényelmesen bejárhat majd dolgozni - gondolta. Munka után hazafelé pedig végig pásztázhatja a kirakatokat. 


Szilvinek a laboratóriumi fogadtatásra nem lehetett panasza. Egy fiatal, segítőkész, életvidám csapatba került. A laborvezető Ircsike vékony, folyton nyüzsgő, rendkívül jól képzett vegyészmérnöknő volt. Ircsi jobb keze, a labor, s az oszály dolgozóinak kedvence, mindenki anyukája, Manyika volt, aki minden új kollégát úgy pátyolgatott, mintha a saját gyereke lenne. Pedig még ő is csak a harmincas éveiben járt.


Szilvinek napok alatt sikerült beilleszkedni, amiben Manyikán túl közrejátszott a lány jó természete, alkalmazkodó képessége, és szerénysége is. A szaktudásával sem volt gond annak ellenére, hogy "csak" gimiben érettségizett. A gyakorlatban simán sikerült mindazt kamatoztatnia amit ott elméletben, s a heti gyakorlatokon elsajátított. 


A munka a laborban sok volt és periodikus. Gyakran túlóráztak, néha hétvégeken is bejártak, de soha nem voltak fáradtak arra, hogy szabad idejükben együtt menjenek moziba, vagy éppen egymáshoz egy kis csevejre névnapok, vagy éppen palacsinta sütés ürügyén.


Szilvi munkahelye nem nagy cég volt. Itt a központban jó, ha százötvenen voltak. Elég hamar megismerhették az emberek egymást. Ha máshonnan nem, akkor az ebédlői pletykákból.

A reggeli sorbaállás a portán a jelenléti ívnél - amire még saját kezűleg, a portás szeme láttára kellett bevésni az érkezés, délután pedig a távozás idejét -, majd a várakozás a liftnél mind-mind az ismerkedés melegágya volt. 

A kezdeti udvarias köszönéseket egyre sűrűbben váltották fel az időjárás, majd a munkával kapcsolatos témák ürügyén kezdeményezett beszélgetések. 


Valahogy így kezdődött az ismeretség Szilvi és András között is. 

András, akit a kollégái zárkózott, csendes fiatalnak ismerték, a jellemzését meghazudtoló gyorsasággal csapott le Szilvire.

Így hamarosan a lánynak egyre többször akadt külső, kéretlen segítsége még a laborban is.

András mindig udvarias, figyelmes volt a lányhoz. Nem hagyta ki soha, amikor a folyosón összetalálkoztak, hogy elvegye a lánytól a mintákat, vagy a steril táptalajokkal teli kémcsöves kosarat, amiket a steril szobából a labor termosztát szekrényéhez cűgölt. Ahányszor összefutottak ugrott a lány elé ajtót nyitni, cuccolni, vagy csak köszönteni őt.


András egyre többször fordult meg a laborban. Kezdetben csak ücsörgött a fémforgószéken, míg Szilvi igyekezett a millió minta elemzésén túl lenni. Napokba telt mire a csendesen szemlélődő András beszélgetésbe mert kezdeni a lánnyal, akit időnként zavart a munkájában, gondolataiban a fiú ottléte.


De nem merte elküldeni. Nem, mintha bármit érzett volna András iránt. Egyszerűen sajnálta megbántani, hiszen a fiú ahogy telt az idő egyre többet mesélt addigi szomorú életéről, nehéz gyerekkoráról, ballépéseiről, magányáról. Ez még nehezebbé tette Szilvinek a döntést. Pedig egyre rosszabbul viselte a fiú csendes rámenősségét. Pár hét alatt András 

már odáig jutott, hogy míg Szilvi elemzett, ő összekapkodta a mosogatásra szánt erlenmeyer lombikokat, pipettákat, s erőszakkal elmosogatta azokat. Hiába mondta a lány, hogy ezt majd más megcsinálja! András ezzel is meg akarta mutatni a lány iránti érzéseit.


Húzták is emiatt Szilvit elégszer a kollégái. Hát még amikor a maga sütötte almás lepénnyel próbált a lány kegyeibe férkőzni!

- Én nem hagynék ki ilyen jó partit! - mondogatták a kollégák a lánynak

- Süt, főz, mosogat, ajándékot, virágot hoz, mi kellene még neked?

- Na, ne bántsatok! Így is van elég bajom. Hogyan mondjam meg neki, hogy igazán sajnálom, de semmit nem érzek iránta? Legfeljebb barátság jöhetne szóba, de már egyre terhesebb és elviselhetetlenebb számomra a tolakodása. 

Hiába minden szó! A névnapi ajándékot sem fogadtam el tőle. Mondtam neki, hogy nem adtam rá okot, nem biztattam semmivel, hogy így felbátorodjon. De ő mindig azzal védekezett, hogy ha nem is szeretem, legalább a barátságomat szeretné elnyerni.


- Engem ilyen módszerrel nem tudsz levenni a lábamról! - mondta Szilvi a sokadik alkalommal ismét virágcsokorral beállító Andrásnak. A szeretetet, a barátságot nem lehet kierőszakolni! De, ha valóban csak arra vágysz, hogy legyen kinek kiönteni a szívedet, akkor annak semmi akadálya. De nincs semmi ajándék, süti, és álmodozás! 

Én még megpróbálom újra az egyetemet - bár lehet, hogy elhamarkodott kijelentés -, ha nem sikerül, el tudom itt képzelni a jövőmet. A munka nagyon érdekes, és ami sokat nyom a latban, imádom a kollégákat. Az egész céget. Tehát semmi biztosat nem ígérhetnék neked, még akkor sem, ha lenne köztünk valami. Annyi mindent szeretnék még kipróbálni, megvalósítani. Lekötni magam viszont egyáltalán nincs szándékomban egy jó darabig!

Igazán sajnálom, de jobb, ha ezekkel tisztában vagy!


Andráson látszott, hogy lesújtotta a lány őszintesége, de azonnal megnyugtatta Szilvit, hogy neki a barátság is sokat jelent.


Teltek a hetek, hónapok, s úgy tűnt, hogy András mindenbe beletörődött. Átjárt a laborba továbbra is, de csak hallgatott nagyokat, vagy hétköznapi dolgokról beszélgetett a lánnyal.

Megismerkedésük pillanatától már majd fél év is eltelt, amikor egy ilyen hétköznapi csevegés közben András váratlanul témát váltott. Szilvi a meglepetéstől majdnem lefordult a laborszékről, amikor kerek-perec bejelentette, hogy ő mégsem tud beletörődni a dologba. Hajlandó kivárni még azt az időt is, amíg Szilvi egyetemre jár, de nem tud nélküle élni!


A lánynak minden lelki erejére szüksége volt, hogy összeszedje magát, s udvariasan, de határozottan végleg megszakítsa ezt a kapcsolatot.


- Nézd András! Ezt már azt hittem, hogy világosan megbeszéltük. Én csak barátnak tekintettelek, amit nem titkoltam el előtted. Ezek után már ezt is felejtsd el! Az mind szép, hogy várnál rám. Öt év az nagy idő! Én nem szeretném, nem akarom, hogy hamis illúziókban ringasd magad! Ha most nem akarlak, miből gondolod, hogy öt év múlva másként érzek?

De lehet, hogy ismét nem vesznek fel az egyetemre, és lehet, hogy itt dolgozom tovább. S nap, mint nap találkozunk..

Éppen ezért most fejezzük be! Így a későbbiekben is tudunk egymás szemébe nézni, keserű szájíz nélkül köszönni. 

Biztosan találsz magadnak olyan lányt, aki viszonozza az érzelmeidet!


- Idővel még Te is megszerethetsz - motyogta András.

- Nem hiszem. Nem tudom. De azt tudom, hogy nem erre vágyom. Akár milyen rendes ember vagy - magamnak is csak ilyet kívánhatok - érzelem nélkül nekem ez nem megy.


Nem csak Andrásban, de Szilviben is fájdalmas nyomot hagyott ez a szakítás. Míg Andrást a szerelmi bánata kínozta, addig Szilvi azon emésztette magát, hogy mivel bátoríthatta fel a fiút annyira, hogy így beleélje magát egy meg sem született kapcsolatba.Többször is átgondolta az elmúlt hónapokat, és végül megnyugtatta magát, hogy nem tett, nem 

mondott semmi olyat, ami miatt szemrehányást tehetne magának, amivel Andrást bátorította volna.

Az idő majd begyógyítja a sebeket - szokták mondani. Az Andrásét azonban nem!


A végleges szakítás után pár héttel Szilvi hallotta, hogy András - rá egyáltalán nem jellemző módon, hiszen azelőtt nem ivott, nem dohányzott - tisztességesen berúgott, s arról beszélt, hogy bánatában elveszi az első lányt aki hajlandó hozzámenni. A társaság egyik lánytagja fel is ajánlkozott, s a fiú elfogadta.

- Á, ez biztosan csak hülye pletyka - mondta kolléganőjének Szilvi. Normális ember ilyet nem tesz..


Néhány nap múlva András a megszokottnál is komorabban állított be a laborba, és a lány nem kis meglepetésére megkérte a kezét. Szilvi nemet mondott.

András ekkor bejelentette, hogy ha nem megy hozzá feleségül, akkor elveszi az egyik munkatársnőjét, aki gyereket vár mástól, de hajlandó a felesége lenni.

-Igazán sajnálom, de ez már olyan, mint egy zsarolás. A szeretetet nem lehet - már mondtam - kizsarolni!

De a te életed, s annak terheit, a döntéseid következményeit neked kell vállalnod! A helyedben ezt még jól meggondolnám!



Az esküvő néhány hét múlva lezajlott.


Azután is nap, mint nap találkozott András és Szilvi a cégnél. Köszöntek egymásnak és mentek tovább. 


Évek múlva András átment egy másik céghez és egyre többet alkoholizált..


A felesége szülés után három évvel ugyanabba a laborba ment át dolgozni, ahol Szilvi volt, aki közben elvégezte a vegyipari technikumot és férjhez ment. Mindketten mindent tudtak a másikról. A múltról.


Éveken át a legjobb munkatársi viszonyban voltak egymással. Szinte barátnők lettek. De soha, egyetlen szóval sem célzott a múltra egyikőjük sem.



2009.08.25.

Zs.Zs.

2014. jan. 21.

Emlékvászon - átirat



A film pereg tovább,
és a vetítőgép zaját
egy szív visszaveri.
Bent dobol a fülben.
Naponta felhőkre lükteti.

Két dobbanás ég és föld között.
Az egyik visszhangra fent talál,
a másikat a szív őrzi lent tovább.


2014.01.21.
Zsefy Zsanett

 átirat (2011.09.08.)

2014. jan. 19.

zártkörű

ha zártkörűre állítom a szívem
bárki onnan titkot ki nem lophat
de gyakrabban lesz odabent is hideg
s vérerekben ritmusok torlódnak

most dallá olvad benne ami sajog
két dobbanás közötti szünetben
ha összeszorítja egyszer egy marok
más fülében még tovább lüktethet

2014.01.19.
Zsefy Zsanett

2014. jan. 17.

...

 Voltam jobban.



A már két hónapja műtött lábam még mindig nem okés. :(






       Na majd írok valamit. Kiírom a nyavalyát belőle... :)





Csak bírnék ülni a gép előtt....(is)... :))  

(Bejegyzés sicc!)